Befejezésképpen, lezárva Sir Ken Robinson könyvét, had idézzem belőle Loris Malaguzzi versét:

A gyermek

száz gyermekből gyúratott.

A gyermek száz nyelven beszél

száz voltaképpen a két keze

fejében száz a gondolat

száz módon jár esze

százféleképp

gondolkodik, játszik, beszél.

Száz gyermek épp százféleképp

figyel, csodálkozik, szeret,

százféleképp örül, ha énekel vagy bármit is megért;

száz világ, ki száz világot felfedez,

és feltalál világot százat is

álmának színteréül.

 

A gyermek

száz nyelven beszél

(és még további százakon)

miből mindössze egyet,

egyet nem lopnak tőle el.

Kultúra és az iskola:

egy fejre és egy testre szétszelik.

 

A gyermek – így mondják neki –

kezek nélkül gondolkodik,

cselekszik, ám elméje mit se’ tesz,

figyel csak, s közben nem beszél,

midőn ezt-azt megért, örömre nem derül,

csak Húsvét s Karácsony az, midőn

örül s csodálkozik.

 

A gyermek – így mondják neki –

e látható világot lelje fel,

s a többi százból egyet,

egyet nem lopnak tőle el.

Állítják – és a gyermek higgye! – hogy:

a játék és a munka,

való világ s fantázia,

komoly tudás és képzelet,

ott fenn az ég s itt lenn a föld,

az álom és a tiszta ész

mind-mind olyan dolog,

mely össze semmiképp nem tartozik.

 

Mindezzel azt mondják neki:

mit száznak hisz, nem létezik.

S a gyermek erre így felel:

Az nem lehet…A száz az száz marad!

Na de hogy is nézne ki ha csak panaszos szóáradattal ömleszteném el az állami oktatás apadó tengerét, következzen hát az alternatíva! Van itt kérem Waldorf, Rogers, Montessori és demokratikus iskola, ahol a gyerek dönti el mit tanul. Lehet válogatni, hova küldjük a gyerkőcöket. Ki hitte volna, hogy eleink már a 20-as években derekasan küzdöttek azért, hogy az oktatás inkább a gyerekekről szóljon, mint a teljesítményről, és ezek az alternatív iskolák manapság egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Akit az egyes módszerek részletesebben is érdekelnek, keressen rá, szerintem érdemes többet olvasni róluk.

A tömeges oktatás az elmúlt 250 évben jött létre és fokozatosan nyerte el jelenlegi, ám ma is változó formáját. Kialakulása a polgárosodás és az ipari forradalom idején zajlott és azt a célt szolgálta, hogy a társadalom tagjai egy, az állam által meghatározott egységes tanrendszerben sajátítsák el azokat az alapvető ismereteket, amelyek a birodalmak versenyképességét voltak hivatottak növelni. Ezek közé tartozott az írás-olvasás, a matematika, a természettudományok, az erkölcs, a fegyelem, az alkalmazkodó képesség, a munkavégzés képessége és az engedelmesség. A gyáraknak szükségük volt a képzett munkaerőre, mert míg a nép írástudatlansága a feudalizmus korában előnyt, a XIX. századtól már hátrányt jelentett az uralkodó rétegnek. Korán kiköszörülték a csorbát: a központilag szervezett tömeges oktatás egyúttal modern társadalomirányítási eszközzé is vált. Az 1848-49-es szabadságharc utáni Habsburg önkényuralom radikális „iskola-németesítés” programja például közvetetten Magyarországnak a Birodalomba való beolvasztását kívánta elősegíteni, a Kádár korszak pedig el akarta hitetni velünk, hogy a Nyugat falai omladoznak és csak idő kérdése, amíg a világnak az a része is szocialista lesz (más kérdés, hogy a magyarok inkább akartak Levi's farmert, mint Lenin szobrot).

Hány ilyen témájú film született! Most elsőnek a Bor, mámor, Provence (Good Year-2006) c. film jut az eszembe. Élete csúcsán lévő londoni bankár szőlőbirtokot örököl Provanszban. Leutazik, körülnéz, szerelmes lesz, hezitál, visszautazik, aztán úgy dönt, mégis inkább az élet, mint a pénz. Az Út a Vadonba (Into the Wild-2007) nem kecsegtet happy end-el, de a storyboard itt is ugyanaz: a megtörtént eset alapján forgatott filmben a Christopher McCandless-t alakító Emile Hirsch a jogi diplomájáért kapott 24 000 dollárt odaadja egy segélyszervezetnek, a maradékot pedig elégeti és nekivág a pénz nélküli élet megtalálásának. Magányos, kalandos amerikai bolyongásának (vigyázat, spoiler következik!) alaszkai útja vet véget, ahol egy mérgező növény elfogyasztása miatt éhínségben meghal és halálának pillanatában rájön, hogy a boldogság csak akkor az igazi, ha meg is lehet osztani valakivel. Harmadiknak pedig: Amerikai szépség (American Beauty-1999), amiből az a jelenet maradt meg leginkább, amikor az egymástól elhidegült házaspár a kanapén beszélget egymással, és a férjnek, Kevin Spacey-nek sikerül egy pillanatra felébresztenie a nőben a vágyat, ám az megálljt parancsol neki, mert a férje kezében lévő sör majdnem kilöttyen a több ezer dolláros kanapéra. Náluk a kanapé az úr.

De hogyan? Egész biztosan nem úgy, hogy addig facsarod az agyad, amíg ki nem szenvedsz magadból egy értelmesnek tűnő gondolatot, pedig biztosra veszem, hogy első nekifutásra ezzel próbálkoznál, ahogy én is és mindenki más. Hiszen itt van ez a mi csodálatos agyunk, ami maga a megtestesült problémamegoldás, miért ne tudna hát erre is választ találni? Nos azért, mert amikor a pillanatodat keresed, akkor tulajdonképpen szerelmet keresel, és amikor szerelmes leszel, akkor nem az agyad fog bezsongani (az inkább elszédül), hanem úgy az egész tested, de a szíved környéke egészen biztos. Valahol arrafelé születik majd meg az epifánia pillanatod is. Ennek megfelelően máshogy kell keresni, mint egy matematikai egyenlet végeredményét. Nézzük Sir Ken Robinson szerint mi segít minket ebben.