Biztosan sokaknak esett már a fejükre zongora, vagy villant ki fölöttük villanykörte. Ez akkor történik, amikor elszakad egy erősnek hitt kötél vagy valaki megnyom egy kapcsolót. Nem, persze nem erre gondolok, hanem amikor hirtelen rájövünk egy nyilvánvaló dologra és a homlokunkra csapva felkiáltunk: Heuréka! Megvan! Remegő izgalommal tölt el minket ilyenkor a felismerés, azonban létezik még egy ennél is különösebb és mélyebb „hűha” érzés, amit tudatosan vagy tudattalanul és jóval ritkábban élünk át. Ez az epifánia.

Életemben eddig háromszor volt epifánia pillanatom és mindhárom pillanat az alkotóvággyal volt kapcsolatos. Az egyik az építészetben, a második a turizmusban, a harmadik a közösségépítésben „bukkant fel” és azt a különös érzést keltette, hogy ezeken a területeken rengeteg elintéznivalóm van. Nem láttam bennük a konkrét szerepemet, sem az esetlegesen fényes jövőmet, de valami azt súgta, ne habozzak és vessem beléjük magam máris! Nem lehetett nem megfogadni ezt a különös tanácsot, amit egyedül én éreztem, és annak ellenére, hogy sokan le akartak beszélni a döntésemről, belevágtam. Nem bántam meg. Sőt! Az alkotóvágyam később igazi szenvedéllyé, az életem szerves részévé vált, és csodák csodája pénzt is hozott a konyhára. „Létezik olyan, hogy a munkám egyben a hobbim is, és nem muszájból végzett tevékenység?” – tettem fel magamnak hitetlenkedve a kérdést, és az élet - legnagyobb meglepetésemre - igennel felelt.

Az epifánia görög eredetű szó és jelenlétet, az istenség látható vagy hallható megjelenését jelenti. Sir Ken Robinson szerint, amikor valaki meglátja és felismeri, tehát rácsodálkozik önmagának ez idáig ismeretlen képességére, azt menthetetlenül elragadja a szenvedély és attól a pillanattól kezdve egy nap sem fog eltelni anélkül, hogy eszébe ne jutna ez a különleges vonzalom. Igen. Ez a szerelem. A szerelem egy önmagunkban felfedezett képesség után, ami egyszeri és megismételhetetlen, különleges és példa nélkül való. Az epifánia pillanata szó szerint a bennünk lakozó isteni jelenlétet villantja fel.

Ez a pillanat egész életünkre kihatással van. Lehet, hogy felismerjük, hogy ahol eddig dolgoztunk, ahhoz valójában közünk sincs, s így válunk ügyvédből nyelvésszé, közgazdászból festővé, vagy kőművesből pappá (így vált például Szendi Gábor programozó matematikusból pszichológussá). Lehet, hogy családunk tiltakozni fog (lsd. korábbi bejegyzésemet Paulho Coelho-ról). Lehet, hogy társunk elválik tőlünk. Lehet, hogy az egész világ ellenünk lesz, de kit érdekel? Végre azzá válhatunk, akik vagyunk, s mindezt annak az egy pillanatnak, az epifánia pillanatának köszönhetjük, amikor, ha csak egy másodpercre is, de úgy éreztük: otthon vagyunk ebben a fene nagy világban!

Számtalan példát találunk erre a pillanatra. Örülnék, ha Te is, kedves Olvasó, megemlítenél egyet az életedből. A könyv például említést tesz Mick Fleetwoodról, a világ egyik leghíresebb dobosáról, aki az iskolában képtelen volt a tanulásra és fogalma sem volt róla, hogy mihez kezdjen az életével, amikor egy szép napon, nővérének meglátogatása okán be nem lépett Londonban egy kis chelsea-i helyre, ahol egy fickó éppen jazz-t játszott a zongorán. Miles Davis szólt és Mick-et hatalmába kerítette a pillanat. Akkor és ott eldöntötte, hogy egy zenekarban fog dobolni. 16 évesen otthagyta az iskolát és el kezdett annak élni, aminek mindig is szeretett volna: a zenének. Ma ő a világ egyik legjobb dobosa.

Néhány ismerősömet is meginterjúvoltam erről, mert itthon élő magyarokként talán közelebbi példákat tudnak szolgáltatni az epifánia pillanatra. Következzen egy újságíró barátom beszámolója:

Gyerekkorom óta rendkívül kíváncsi, a világra nyitott, sok felé - talán túl sok felé is - érdeklődő kölyök voltam, akit a földrajzi atlaszoktól a Verne-regényeken át a törikönyvekig elbűvölt a világ sokszínűsége, az elérhető információk izgalmas végtelensége. És hol volt akkor még az internet... De gimis koromban normális, átlagos gimis életet éltem, szerencsére nem váltam geek-ké egy szubkultúrában sem, csak élveztem az életet, kocsmázásokat, bulikat, egyebeket. A törit meg az irodalmat szerettem, de nem akartam bölcsésznek menni, kizárásos alapon maradt a jog - bár a családunkban addig nem akadt egy jogász se. Az első, humán tudományokhoz jobban kapcsolódó egyetemi éveket még élveztem, de ahogy a társadalomtudományok helyét átvették a bemagolandó kódexek, eljárási jogok, rájöttem arra: nem is tudom igazán, hogy mit keresek itt. Nem volt életcélom a jogásszá, szakjogásszá válás: csak volt elég agyam ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre, de pár év után elvesztettem az érdeklődésemet.

Viszont időközben elkezdtem írásban megfogalmazni gondolataimat, majd ezek nyomán cikkeket írtam az egyetemi lapba, és lassan kikristályosodott, hogy hiszen én ezt élvezem: megismerni, megvizsgálni a világot, a fejemben rendszerezni a látottakat, hallottakat, megtapasztaltakat - és mindezt átadni aztán az olvasóknak. Átfolyatni magamon, saját szűrőmön az általam megélt világot. Rájöttem, hogy talán gyerekkorom óta ezt akartam csinálni. Váltanom kellett, ezt diktálta a belső iránytűm.

A váltáshoz a váltás szükségességének felismerésére, az elhagyni készült és a felvállalni szándékozott pályák mérlegelésre, majd először alkalmi próbálkozásokra, utána saját tehetséged kibontakoztatására, sok kitartásra, kockázatvállalásra - és néha véletlen szerencsékre van szükség (jó időben jó helyen lenni). Azt hiszem, szerencsés voltam eddig - de a jövő bizonytalan, így nem árt folyamatosan felkészültnek lenni az esetleges újabb változásokra.

Nem voltam középiskolás újságírócska, kora huszonévesen jöttem rá, hogy végül is ez akarok lenni. Hamarosan országos lapoknál kopogtattam, ahová kellő kitartással, szerencsés véletlenekkel, és talán mégis csak meglévő újságírói tehetségemmel be is dolgoztam magamat. Onnantól ezen a pályán vagyok, és hét-nyolc évnyi - azt kell, hogy mondjam, szorgalmas és kemény - munkával eljutottam oda, hogy arról írhatok, amiről szeretnék a különböző lapokba. Vagyis teljesen kiélhetem magamat legfőbb hobbimban, ami maga a munkám, amiből élek. Azt hiszem, hogy egy kis késéssel, de megtaláltam azt a pályát, amit be szeretnék járni.

A példák persze egy dolog, mert rájuk lehet sózni a szerencsés véletlen jelzőt. Hiszen több mint hat milliárdan vagyunk a Földön! Ugyan mekkora esélye van annak, hogy egyszer Neked is legyen egy ilyen epifánia-pillanatod? Talán lesz, talán nem. Ennyi? Vagy te leszel a szerencsés, vagy nem?

Miért ne lennél te a szerencsés?

S mi van akkor, ha azt mondom: ezért a pillanatért te magad is sokat tehetsz! Nagyon sokat! Ám hogy pontosan mit, az legyen a következő bejegyzés titka. Zárásnak íme egy példa arra, hogyan ábrázolja a festő, ha valaki elzárkózik a pillanat elől.