Legutóbb belemélyedtem egy kicsit a káosz és az öröm viszonyába, amit csendes magányomban aztán tovább boncolgattam és no lám újabb érdekes felfedezést tettem.

Szóval azt már elég részletesen leírtam, hogy mi az öröm testi és szellemi szinten, milyen jellemzői, területei és arányai vannak illetve milyen hatással van az emberre a hiánya. Az öröm, mint cél tehát megvan, ám a kapu, ami megmutatja az örömhöz vezető utat, még felfedezésre vár.  Sokat elmélkedtem ezen, hogy mi az, ami az öröm elérését kézzelfoghatóvá teszi és elindít valamerre és azt hiszem megtaláltam.

Káosz

Az előbbi, káoszról szóló bejegyzésemben arról írtam, hogy az embert semmi se frusztrálja jobban, mint a bizonytalanság. A káosz, azaz a külvilág pedig minden, csak nem kiszámítható, legalábbis nem teljesen kiszámítható, azaz mindig szolgál váratlan meglepetéssel, ami befolyásolja az életünket. Adott tehát egy világ, amit nem ismerünk teljesen, és ami soha nem nyújt teljes biztonságot, azaz nem szavatolja életünk fennmaradását, még a következő másodpercig sem, mert példának okáért bármikor elvihet, mondjuk egy infarktus. Ez elég lehangoló egyébként. Mégis, az emberek ebben a világban táncolnak, nevetnek, vígadnak, alkotnak, házasodnak, gyerekeket nevelnek, énekelnek, dacolva az őket körülvevő káosszal. Tudósok kutatják az atomok világát, orvosok keresik a rák ellenszerét, űrhajósok lépnek a Holdra, politikusok és közgazdászok próbálják megteremteni egy jobban működő jóléti állam feltételeit, de miért, miért, miért? Mi az a közös hajtóerő, amit minden ember megtesz az örömért cserébe és ami nélkül csak sodródnánk az életben, mint valami vitorláját vesztett bárka a nyílt óceánon?

Uralom

Csíkszentmihályi Flow c. könyvében azt írja, hogy több évtizedes kutatása során arra az eredményre jutott, hogy az egyik legjellemzőbb tényező az emberek örömérzetében az, hogy azt érzik, ilyenkor urai saját sorsuknak, tehát ők irányítanak, nem a környezet. Had szemléltessem ezt az erdő és a kert példájával. Szóval veszek egy kertes házat az erdő szélén. Kert az viszont nincs, csak az elvadult erdő, mert a ház már 30 éve lakatlan és kerítést sosem építettek köré. Egy szép tavaszi napon aztán fogom magam, felveszem a csíkos gumicsizmát meg a napelemmel működő ventilátoros baseballsapkámat (ha még emlékeztek ilyenre, egy időben nagy sláger volt) és nekiállok kertet építeni. Kivágok pár fát, építek egy kerítést, kiszedem az aljnövényzetet, füvet vetek, virágokat ültetek, rózsalugast fabrikálok, lefestem a kerti bútorokat, kiteszem a nadrágját letoló kerti törpét és kiírom a kerti kapumra, hogy Ugor Igor, Bódogság u. 4. Mit csináltam? Átalakítottam a vadont. Átformáltam a saját ízlésemnek és elképzelésemnek megfelelően. Azaz fogtam a káosz világát és uralmam alá hajtottam, és miközben téptem a gyökereket és fűrészeltem a fát, elfogott egy csodálatos érzés, az öröm érzete, hogy ez a kis világ itt az én szigetem, amiben én vagyok az úr és ahol én mondom meg, hogy a fű mekkorára nőhet, mely növények virágozhatnak és melyek nem, és ahol a káosz, a bizonytalanság megáll a kertem kerítésénél.

Az öröm kapuja

Amikor a táncos uralja a testét és nem hibázik; amikor a festő uralja a kezét és éppen úgy fest, ahogyan szeretne; amikor a Forma 1 pilóta uralja az autóját és úgy érzi, egy egységként száguld vele, mintha nem lenne közöttük különbség, nos azt hiszem ez az az érzés, saját életünk irányítása, uralma, amit az öröm kapujának neveznék. Ez az a mankó, amivel elindulhat az ember az öröm elsajátításának és megélésének az útján. Persze ez a felismerés sem egy nagy durranás, hiszen mindenki ezt csinálja. Megpróbálja valahogy rendszerezni magát, a gondolatait, az érzéseit. Ki szeret bizonytalanságban élni? Senki. Ezért aztán megpróbálkozunk azzal, hogy irányítsunk. Vitorlát bontunk és nekiindulunk az óceánnak, megkeresni az ígéret Földjét.

Na de merre induljunk? Irányítsunk, oké, de hogyan? Hogyan tudjuk a káoszt renddé alakítani oly módon, hogy még örömünket is leljük benne? Hogyan tudunk úgy irányítani, hogy valóban az Édenkert felé menjen a hajónk? Hogy tudjuk elkerülni a szirének csábító hangját? Hogyan tudjuk elkerülni a lélekvesztő örvényeket? Hol van a csodairánytű, ami megmutatja a helyes utat?

Ezeket a kérdéseket nap mint nap felteszem. Hogyan irányítsam az életemet úgy, hogy örömömet leljem benne? Mert nem elég irányítani. Azt öntudatlanul mindenki megteszi. A kérdés itt a hogyan?

Ti Istenek,

kik szeszélyes kedvetekkel

ítélitek hánykolódásra sorsomat,

nem leszek holmi báb,

cserfes, bábjátékos kezetekben,

hanem leszek tolvaj inkább,

Világotokból örökre kiűzetett,

s ellopom tőletek a Tüzet,

hogy építsek magamnak házat,

kertet, otthont, s így a szeszély,

amely véretekben pezseg,

az én életemet soha, egyetlenegyszer

ne rendítse meg.

 

S bár tudom, reményem

halvány s áttetsző, akár a pók fonala,

mást mégsem tehetek, mert

az istenek nem tűrnek meg tolvajt,

egy emberré vált istent az Édenkertjükben.