Kedves olvasóim, mielőtt alámerülnénk a bejegyzés témájába, engedjétek meg, hogy egy bekezdésnyi időre megálljak és összefoglaljam hol is tart most tulajdonképpen a blog, mi a célom vele és úgy egyáltalán hogyan alakult bennem ez az egész február óta, amikor megírtam az első bejegyzést.

Az elején még fogalmam sem volt, hogy ebből az egészből mi fog kisülni, csak egyben voltam biztos: az élettel kapcsolatos kérdésekkel, amik már 16 éves korom óta érdekelnek, szerettem volna sokkal többet és komolyabban foglalkozni. Ehhez a blog látszott leginkább alkalmasnak, hiszen publikus volta miatt nem lehet benne akármit összehordani; jól össze kell szedni az anyagot; közérthetően és tömören írni; érdekeset, izgalmasat; ne túl nehezet és ne túl könnyűt, szóval éreztem: a blog az én emberem! Az elején nem volt koncepció, csak egy kérdés: Mi a boldog élet titka? Berohantam a könyvesboltba, megvettem Sir Ken Robinson könyvét, elolvastam és belefogtam az elemzésbe. Amikor A Gyermek száz nyelven beszél c. bejegyzésemben befejeztem a könyvet, azt vettem észre, hogy a fejemben kezd kialakulni egy koncepció, egy saját mondanivaló, amitől a blog ívet kapott és az egyes bejegyzések elkezdtek egymásra épülni (innen indul: Boldogságra predesztinálva). Innentől kezdve tehát az oldal tartalma jócskán átalakult: sokkal több saját gondolatot tartalmaz, ami csak néha utal egy-egy könyvre, és az egész egy rendszerré kezd összeállni, egy kerek egésszé, aminek most még, kedves olvasóm, csak az elejét látod. Az egészben az a legizgalmasabb, hogy még én sem tudom előre a következő bejegyzés tartalmát. Olyan érzés ez, mintha éppen születne valami, de hogy fiú lesz-e vagy lány, mi lesz a sorsa és az élete, rejtély. Ha érdekel a szülés kimenetele kérlek tarts velem továbbra is!

Összefoglalás

Innentől kezdve minden új bejegyzésemben röviden összefoglalom az előző írásom tartalmát azért, hogy érthetőbb legyen a ráépülő üzenet, és amiatt is, hogy aki éppen a legfrissebb cikkben csatlakozik be az olvasásba, észlelje, hogy a bejegyzések egy nagyobb mondanivaló részét képezik. Ez a mostani annyiban lesz kivétel, hogy mindent összefoglal, amit a Boldogságra predesztinálva c. bejegyzésem óta írtam. Rajt.

Sokat kutattam, hogy mivégre él az ember,  és mindenféle magasztos és bonyolult magyarázat után rádöbbentem, hogy az ok végtelenül egyszerű: önnön létezésének gyönyörűségéért. Az öröm iránti ösztönös vágyunk hajt minket előre, azonban nincs könnyű dolgunk, mert egy olyan közegben kell irányítsuk az életünket, amely mindig változik, kiszámíthatatlan és végtelenül közömbös. Ez a minket körülölelő környezet maga a Káosz tengere, ahol sokszor az istennek sem akar semmi se összejönni, mert éppen mire nyeregben éreznénk magunkat lecsap ránk egy hullám és az irányítás újfent kicsúszik a kezünk közül. Az irányítás megtartása azért fontos, mert az öröm érzete abból fakad, hogy urai vagyunk saját sorsunknak és úgy alakítjuk az életünket, ahogyan szeretnénk. Minthogy a Káosz hullámait nem tudjuk végleg megsemmisíteni és elbújnunk is lehetetlen előlük, egyetlen esélyünk van: meg kell lovagoljuk őket és hasznunkra fordítani a hasztalant. Ennek szemléltetésére találtam ki a szörfözés hasonlatát, amelyben a szörfös az Én, a tenger a Káosz, a hullám pedig a sorscsapás. Ha tudjuk hogyan kell profin hullámlovagolni, akkor nincs gond, urai vagyunk a helyzetnek és beköszönt az öröm állapota. Csakhogy mi inkább pofára esünk, újra meg újra, és nem igazán tanulunk meg jól hullámlovagolni. Miben rejlik hát a szörfözés tudománya? Hogyan cselekedjünk akkor, amikor ver minket a sors? A válasz: válogassuk meg jobban az elveinket, mert azok szabják meg, hogy miről mit kell gondolnunk, éreznünk és cselekednünk, és mivel minden emberi érzelem és cselekedet először gondolatként lát napvilágot, az elveknek nagyobb hatása van az életünkre, mint hinnénk. Azok ugyanis tudatosan és tudattalanul összeválogatott gondolatok összessége, egy saját életfilozófia, aminek nap mint nap engedelmeskedően cselekszünk és ezzel hatással vagyunk a környezetünkre, ami sosem felejti el megküldeni a válaszreakciót. Ez a kölcsönhatás, ez a kölcsönös oda-vissza mozgás (hullámzás) képezi az életünk gerincét. Ha tehát nem kapod meg az élettől azt, amit szeretnél, akkor vizsgáld meg az elveidet: biztos csak olyan gondolatokból áll, amikkel azonosulni tudsz? Vagy vannak közöttük olyanok, amelyek távol állnak tőled, ám mégis azt hiszed, hogy egy vagy velük?  Hogyan tudod kiszűrni a számodra nem megfelelő gondolatokat? Egyáltalán honnan származnak a gondolatok, amelyekből aztán elveket szövöl magadnak?

 A gondolatok szülőföldje: a tudat

Egy kicsit tartok tőle, hogy néhány olvasóban a „tudat” szó hallatán a blog némi ezoterikus színezetet ölt, pedig higgyétek el, nem tudok jobb szót kitalálni arra, ami ennél pontosabban fejezné ki az Énünk esszenciáját. A tudat ugyanis egyszerűen azt jelenti, hogy tudatában vagyok az Énemnek. Tudom, hogy vagyok. Úgy értem, ha ki tudom mondani, hogy én vagyok Róka Miska, akkor tudom, hogy ki az a Róka Miska, mert tudatában vagyok mindannak, amitől Róka Miska Róka Miska (aki nem olvasott Bobót, az sürgősen pótolja). Csíkszentmihályi Mihály szerint a tudat olyan, mint egy tégely, amiben helyet kap életünk minden egyes tapasztalata, benyomása, érzése. A tudat az én általam megtapasztalt valóság.Az fogja fel a formákat, a színeket, az illatokat, a múltat, a jelent és a jövőt, a lehetségest és a lehetetlent, a közelit és a távolit, a mindent és a semmit. Az tartalmazza a figyelmet, az emlékezést, a képzeletet és a fantáziát. Ami a tudatunkban van, az az élet, így minden gondolat, minden érzelem, minden szó és minden tett a tudatból bukkan elő és oda távozik. A kreativitás, a vágyaink, az új ötletek, a versek, a rémálmok, szörnyek és démonok, minden amit eddig tapasztaltunk és még tapasztalni vagy gondolni fogunk a tudatunk része. De mi köze mindennek az elveinkhez?

Nem minden gondolat saját gondolat

Ha zötykölődik az életünk, akkor hibásak az elveink, ami azt jelenti, hogy olyan gondolatokat őrzünk magunkról, amelyek nem kifejezetten szolgálnak minket. Ahogy azt az előző bejegyzésben kifejtettem, a gondolatok három félék lehetnek:

1. Saját gondolatok
2. Mások gondolatai
3. Sajátnak vélt, de valójában mások gondolatai.

Eme három gondolattípus közös metszete adja ki az elveinket. Minél nagyobb arányban vannak jelen „idegen” gondolatok a fejünkben, annál sikertelenebbül fogjuk meglovagolni életünk tajtékos hullámait. Mondok erre egy saját példát. Gyerekkoromban arra tanítottak, hogy egy férfi nem sírhat, mert attól gyengének fog tűnni és az nem helyes. Ez a „tanítás” jó sok ideig élt bennem saját gondolatként ahhoz, hogy elég mélyen „mérgezze meg” az önbecsülésemet. Ma már tudom, hogy ez a gondolat, ami valaha a segítés szándékából született, nem a saját gondolatom, hanem valaki másé, ezért fogtam és kidobtam őt az ablakon. Lőn csoda: a döntésem megkönnyebbülést és örömöt hozott, mert közelebb kerültem ahhoz, aki valójában vagyok.

A potyautas

Nehéz észrevenni, hogy mi számunkra az „idegen” gondolat, mert szinte észrevétlenül ágyazódik be a gondolkodásmódunkba és a lehető legtermészetesebben viselkedik, mintha mindig is hozzánk tartozott volna. Csakhogy az a tény, hogy nem zakatol valami fényesen az életünk, azt jelzi: potyautas ül a vonaton.

Szerinted egy férfi attól igazi férfi, ha minél több nőt fektet meg? Egy nő akkor igazi nő, ha szül egy gyereket? Vajon te olyan ember vagy, aki szerint az érzelmek kimutatása a lúzerség jele? Osztod azt a nézetet, hogy a megbocsátás csak a gyengéknek való? És mindezen gondolataid mellett vajon örömteli-e az életed, vagy csak áltatod magad? Ki vagy te valójában?

Azt hiszem amíg ezt az utolsó kérdést nem teszi fel magának az ember, addig úgy alszik, mint a bunda, mert nem ébred rá arra, hogy olyan gondolatok irányítják, amelyek idegenek tőle, és éppen ez okozza számára a folyamatos kudarcokat. Azt, hogy semmi se jön össze, s ahelyett, hogy felébredne és önkritikát gyakorolva megvizsgálná saját tetteinek mozgatórugóját, inkább küzd a világgal és küzdelmében felőrli önmagát.

Szóval azt gondolom, hogy eleget utazott velünk ez a potyautas. Ébredjünk fel! Vegyük észre, hogy melyek azok a gondolatok, amik velünk jöhetnek, és melyek azok, amik nem. Ehhez persze jó mélyen a tudatunkba kell nézzünk és szó szerint aknákat keresnünk, ami persze nehéz és fájdalmas munka, mert jól el vannak rejtve és fennáll a veszély, hogy rájuk lépve felrobbannak. Szerencsére azonban tudatunk nem csak a mások által elszórt aknákkal van tele. Van ott más is, valami nagyon ígéretes, amiért az egészet érdemes elkezdeni. Vegyünk hát egy nagy levegőt és merüljünk alá a tudatunkban. Izgalmas lesz!