Idén nyáron Észak-Magyarországon jártam, mert bevállaltam egy földmérős melót. Kifejezetten elvonulós korszakomat éltem akkoriban, úgyhogy mikor értesültem erről a lehetőségről, elvállaltam. A munka lényege az volt, hogy állami földeket, főként az Aggteleki Nemzeti Park birtokait, erdőt, mezőt, szántót, legelőt, tavat, szóval minden földi ingóságot be kellett fotózzak és megállapítanom, hogy művelt-e vagy sem. A feladat rettentően tetszett. ”Ez az – gondoltam -, elvonulás, meditálás, csend és nyugalom. Csak én és az erdő.” Felkerekedtem hát, kivettem egy kis szexi parasztházat, jó apám kölcsönadta a kis dzsipjét és nekiálltam erdőt járni. Úgy a harmadik, negyedik napon olyan mélyen be kellett mennem az erdőbe, hogy a kocsit is hátra kellett hagynom és jó 5-6 kilométert kellett begyalogoljak oda, ahová, mint azt utóbb a kocsmában megtudtam, még az erdészek is csak évente egyszer járnak, és láttak már arra farkast és medvét is. Olyan is volt a táj. Minél beljebb mentem, minél jobban eltávolodtam az általam ismert, civilizált világtól, az erdő arca úgy vált egyre barátságtalanabbá, rendetlenebbé, vaddá. Térerőm nem volt. Elkapott egy kósza gondolat: mi van, ha netán kezemet-lábamat töröm? Nem tudok segítséget hívni. Aztán az erdő hirtelen nagyon sűrű lett, sötét, nyirkos, és egyszerre vaddisznó röfögést hallottam. Kilőttem magam hátrafelé, iszkoltam akár a pesti gyors, és ahogy visszafelé bolyongtam, kijutottam egy mezőre, ami egy dombháton terült el. Alkonyodott már, hátra volt még 4 kilométer a kocsiig, úgyhogy gyorslépésben kezdtem felbaktatni a dombon. Aztán hirtelen történt valami furcsa. A felhős égbolt egy résen átengedte a lemenő Nap sugarait, éppen a dombra, és úgy hatott, mintha az égbolt és a dombtető egymást érintenék, mintha összefolyt volna a két kép, és nem lenne közöttük fizikai határ. Gyönyörű volt, egész egyszerűen fantasztikusan szép. Önkéntelenül elkiáltottam magam s nevetve futottam fel a tetőre. Mikor odaértem, kicsit megnyugodtam, de megrohant egy nagyon erős és ijesztő érzés: ez a jelenség nem értem született, csak én kapaszkodtam bele, mint reménysugárba. Akkor ott a dombtetőn rájöttem valami nagyon fontos dologra. Arra, hogy a természet számára teljesen közömbös az ember. A három hetes erdőjárásom alatt ezt a közömbösséget utána folyamatosan éreztem. A természetnek tökéletesen mindegy volt, hogy ott vagyok-e vagy sem. Felőle, ha úgy tetszik, meg is dögölhettem volna ott a mezőn. Az egész jelenség azzal a reménysugárral csak az én agyszüleményem volt, azért, hogy biztonságra leljek. Aztán visszaértem a kocsihoz, beindítottam, mentem haza. Lefürödtem, ettem egy jót és úgy éreztem, helyreállt a rend. Másnap aztán megint a vad táj, aztán újra vissza a faluba, és ez így ment három héten keresztül. A rendből a káoszba, a káoszból a rendbe.

Mi a káosz?

Éppen mielőtt nekiláttam volna ennek a bejegyzésnek, előtte pár nappal Révai Gábor: Mesterek c. könyvét olvastam és mit láttam benne? Popper idézi Freudot, „aki Az illúzió jövője c. művében azt mondja, hogy az ember kétségbeesik a természet közönyén, kétségbeesik amiatt, hogy ő nem számít, őt zabálja a kardfogú tigris, és a Nap mégsem süt kevésbé erősen, a természet részéről nincs reakció, csak végtelen közöny és magárahagyottság van. Kiszolgáltatottság a természeti erőknek.”

Teljesen igaza van. Pontosan ezt éltem át ott fent, északon. Rendetlenség. Kiszámíthatatlanság. Bizonytalanság. Ha belegondolunk, az élet maga káosz. A természetbeli élményeimről már meséltem. De a városi lét is káosz, mert sosem tudjuk, hogy a következő másodpercben vajon elüt-e a busz, vagy sem? Megnyerhetjük a lottó ötöst, meg el is bukhatjuk az összes pénzünket. Találkozhatunk életünk nagy szerelmével, vagy meg is csalhatnak minket. És itt vannak a gondolataink is. Csukd csak be a szemed és figyelj rájuk egy pár percig. Hacsak nem tanultál meditálni, a gondolataid jönnek-mennek, össze-vissza, rendszertelenül. Ha nem figyelsz oda, a lakásodban is igen rövid idő alatt felcsapja fejét a rendetlenség, a káosz, és olyankor nem találsz meg semmit, a rendszered felborul és te nem érzed tőle jól magad. Káoszba taszíttatsz, ha elhagy a kedvesed. Ha kirúgnak az állásodból. Ha beteg leszel. Ha megsértenek. Az ember semmitől sem szenved jobban, mint a bizonytalanságtól.

Kiút a káoszból

Mit csinált az ember, amikor kergette a kardfogú tigris? Bebújt a barlangba, ami egy jól körülhatárolt menedéket nyújtott neki és amit tudott kontrollálni. Tüzet gyújtott, ami felett őrködött, hogy el ne aludjon. Csapatokba verődött, megszervezte magát, az életét, egyszóval rendet vitt bele, s ez a rend örömöt adott neki.

Mit csinálunk mi? Miért rakjuk rendbe a lakást? Miért tűzünk ki célokat? Miért építünk házat, falut, várost? Miért tömörülünk társadalmakba? Azért, mert nem szeretünk és nem is tudunk káoszban élni. Sokan azt gondolják, hogy a káoszból a biztonság, a rend, a vagyon, a telepakolt éléskamra vezet ki. Én nem így gondolom. Az öröm a hívó szó. Az öröm mutatja meg a kiutat. Nem a biztonság. Nem a rend. Nem a szerelem. Meg is indokolom, hogy miért.

Sorrend

Hogy lehet az, hogy aki házasságban él, érezhet félelmet, rendetlenséget, céltalanságot, ergo káoszt? Hogy lehet az, hogy egyik rokonom dúsgazdag barátja azt mondja nekem: „Te, 50 éves korom óta nem kell dolgoznom, mégis azt érzem, céltalan az életem.” Hogy érezheti magát valaki káoszban, ha van kapcsolata, pénze, munkája és egy ház, ami megvédi őt az esőtől? Emberek milliói élnek viszonylagos jólétben, mégis káosznak érzik az életüket. Miért?

Talán rossz sorrendben látják a dolgokat. Az egyértelmű, hogy senki sem szeret káoszban élni. Az is egyértelmű, hogy mindenki az öröm után kutat. Nézzük csak, szerintem az emberek többsége így gondolkodik:

Ez azt jelenti, hogy HA van pénzem és HA van kapcsolatom, akkor örülök. Az öröm tárgya megelőzi az örömöt, tehát feltételeket szabok, így amíg nincs meg az áhított pénz és kapcsolat, addig nem lesz öröm sem, káosz lesz helyette. Most nézzünk egy másik sorrendet:

Ez azt jelenti, hogy számomra örömöt a pénz és a kapcsolat jelent. Érzed a különbséget? Óriási a jelentősége a sorrend megfordításának, ugyanis ebben az esetben én döntöm el, hogy mi számomra az öröm. A pénz? Legyen a pénz. Mennyi pénz? Sok? Kevés? Legyen a sok. Rendben. De van sok pénzem? Nincs. Ajjaj, pedig nekem a sok jelent örömöt a kevés nem. Akkor tehát sok kell ahhoz, hogy örömöm legyen. Mi történik? Újra előáll a következő képlet:

Ami azt jelenti, hogy nekem a sok pénz jelent örömöt, és amíg ez nem áll elő, addig káoszban létezem. A párkapcsolat is behelyettesíthető ebbe a képletbe. Akkor lesz örömöm, ha a feleségem lefogy. Aztán várhatok, amíg ez megtörténik. Addig ugye öröm ohne. De ha majd lefogy, huhú, akkor aztán örömmámorban fogok úszni. Megint csak feltételeket szabtam a saját örömömnek, és mi ennek a következménye? Az öröm hiánya.

Joggal vethető fel a kérdés, hogy miért különbözik egymástól a kettő, hiszen mindkét esetben én vagyok az, aki eldönti, hogy mi jelent számomra örömöt. Ez igaz ugyan, de azt szeretném ezzel érzékeltetni, hogy vannak emberek, akik azt  gondolják, hogy létezik egy tőlük független törvény, ami kijelent bizonyos evidenciákat, és akkor annak meg kell felelni ahhoz, hogy örömünk legyen. Ilyen például, hogy 30 éves korunkra karriert kell csinálni. Muszáj. Ez a törvény. A családod például, aki azt mondja, hogy meg kell házasodnod. A társadalom, aki azt mondja, hogy gyereket kell vállalnod. A vallásod, aki azt mondja gyónnod kell az üdvösséghez. Persze nincsenek ilyen törvények, hiszen ezek csak meggyőződések, gondolatok arról, hogy mi jelent számodra örömöt. Ám ha úgy gondolod, hogy az örömödnek feltételei vannak, legyen így, de tudd, hogy amíg nem teremted meg ezeket a feltételeket, addig nem fogod élvezni az életedet. Ezért hangsúlyozom azt, hogy szerintem a második sorrend célravezetőbb, mert instant, azonnali örömérzetet nyújt. Nem kell teljesülnie semmiféle feltételnek. Határozd meg Te, hogy mi ad számodra örömöt. Az, hogy süt a Nap? Az, hogy esik az eső? Az, hogy minden nap teszel azért, hogy még gazdagabb legyél? Végül is mindegy. A döntésed a fontos. Hogy Te hogy döntesz. Hogy Te mit raksz bele az öröm kosarába. Csakis tőled függ, senki mástól. Se a társadalomtól, se a gazdasági helyzettől. Van erre egy nagyon jó tanmese, talán ismered is:

A halász hazatér fatörzsből kivájt csónakjában, és találkozik az éppen arra járó piackutató szakemberrel. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról. - Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember. - Hát, halászgatok, a gyermekeimmel foglalkozom, amikor nagy a forróság lepihenünk, és este pedig együtt vacsorázunk. Aztán összejövünk a barátainkkal és beszélgetünk. A piackutató itt közbe vág: - Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia, és akkor több pénzt keresne. Ebből a mostaninál nagyobb csónakot tudna venni. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem sokára szerezhetne egy több csónakból álló vonóhálós flottát. - És azután? - kérdezi a halász. - Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halat, közvetlenül a gyárnak tudná eladni a kifogott halat, vagy beindíthatná saját halfeldolgozó üzemét. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányítaná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne. - Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász. - Úgy 15-20 év alatt - kapja a választ a szakembertől. - És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász. - Á, ekkor kezd kellemessé válni az élet, a munkája gyümölcse beérik: nyugdíjba vonulhat. Ott hagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne. - És azután mi lenne? - kérdezi a halász. - Akkor volna ideje halászgatni, törődni a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával, és összejönni a barátaival...

Az, hogy mit jelent számodra az öröm, életed talán legfontosabb kérdése. Ezért kell ezzel sokat foglalkozni. Önmagaddal. Személyiséged megismerésével, hiszen minél jobban ismered magad, annál pontosabb választ tudsz adni magadnak, és minél pontosabb válaszokat adsz magadnak, annál kiszámíthatóbbá válik az életed, mert pontosan olyan dolgokat fogsz csinálni, amik örömet adnak neked az életedben. A káoszt örömmé alakítani, talán ez életünk legnagyobb kihívása.