Sir Ken Robinson könyve alapján három olyan területet látok az életünkben, ahol felléphetnek zavaró tényezők, amelyek miatt hitetlenkedünk önmagunk különleges mivoltában.

1. Személyes tulajdonságok

Van ebből 4 kiemelt személyes tulajdonság. Az első a testi fogyatékosság, úgymint vakság, némaság, végtagbénulás, tehát úgy általában a gyógyíthatatlan betegségek. Ilyen adottságokkal vajon mihez kezdenénk, mit gondolnánk magunkról? Többségünk bizonyára kevesebbnek és értéktelenebbnek hinné az életét, nem úgy Michael J. Fox, a Vissza a Jövőbe c. sokak által ismert film sztárja, aki 30 éves kora óta Parkinson kórban szenved. Akkor az orvosok 10 évet jósoltak a most négy gyermekes családapának a visszavonulásig, aki azonban 22 év elteltével mit sem vesztett aktivitásából és többek között megalapította Michael J. Fox Parkinson nevű alapítványát. Sokan szenvednek még hozzá hasonlóan valamilyen gyógyíthatatlan testi fogyatékosságban, ami ugyan megnehezíti az életüket, de egyúttal lehetőséget is teremt különleges képességeik felfedezéséhez.

A második a tudatlanság. Egyszerűen nem tudjuk, miben különbözünk másoktól, miben vagyunk különlegesek. Nem ismerjük egyedi képességeinket, személyes ambícióinkat, ezért – tévesen- azt a következtetést vonjuk le, hogy amit nem látunk, az nem is létezik. Olyan ez, mintha rossz szemüvegben néznénk magunkat a tükörben és csak egy homályos képet látnánk. Vagy vegyük az éjszakát. Kinézünk az ablakon a sötétbe. Huss! Eltűntek a fák és az utcák, mi a fene történhetett? Természetesen semmi, minden maradt a helyén, csak a mi szemünkbe jut kevesebb fény, ezért kevesebbet látunk a környezetünkből. A tudatlanságban, a rossz szemüvegben homályosan látjuk magunkat, úgyhogy nincs mese, le kell cserélni egy élesebb látásmódra!

A harmadik tulajdonság a fejlődőképességben való kételkedés: „Ilyen vagyok és pont. Soha nem leszek ennél több.” Vagy: „Nem tudok magamon változtatni, mert ilyennek születtem.” Ha kételkedünk a fejlődés lehetőségében, akkor egyúttal abban is kételkedünk, hogy valaha is tisztába jövünk saját értékeinkkel. Ha nem hiszek abban, hogy a hegycsúcs megmászható, akkor sosem fogom tudni megmondani, hogy létezik-e, és ha igen, milyen az a hegycsúcs. Ha nem hiszek abban, hogy fejlődni tudok, nem hiszek abban sem, hogy több vagyok annál, mint ami most vagyok. Márpedig ha éppen azt gondolom magamról, hogy nincs bennem semmi különleges és nem hiszek a fejlődőképességemben, akkor nem sok esélyem van megismerni különleges mivoltomat sem.

 A negyedik, s egyben utolsó tulajdonság a félelem. Félelem a kudarctól, a visszautasítástól, a sikertelenségtől, a kinevetéstől…stb. Mivel ennek magyarázata elég komplex és egész könyvek szólnak erről, ebben a bejegyzésben most nem foglalkozom vele többet.

 2. Kulturális hatások

Az előző bejegyzésben felsorolt történelmi szösszenetek mind a kulturális hatásokról szólnak. Had emeljem ki közülük a hindu kasztrendszerről szóló példámat, mert nagyon szemléletesen mutatja be a korszellem zavaró hatásait az egyénre vonatkozóan. Indiában a hindu gyermek születése pillanatában egy kollektív társadalmi ítéletnek válik az áldozatává, méghozzá úgy, hogy az ítéletet nem a gyermek valódi értékei, hanem az alapján hozzák meg, hogy melyik kasztba születik. Ha az alsóba, megvetik, ha a felsőbe, tisztelik, és ez a döntés örök életére megbélyegzi, lehetőséget sem adva arra, hogy fel- vagy egyáltalán beküzdje magát  egy másik kasztba. Persze sokan küzdenek ellene több-kevesebb sikerrel (Love Commandos), de annyira bebetonozta magát ez a kulturális szokás az indiai társadalomba, hogy talán több évtizednek is el kell telnie ahhoz, hogy lényegi változás történjen. Hogy egy, a magyar társadalomban dívó kulturális szokást is mondjak, rólunk az a hír járja, hogy nem viseljük jól mások sikereit és irigységünkben keresztbe teszünk nekik. Vagy: ha az én tehenem megdöglött, akkor a szomszédé is dögöljön meg. Nehéz úgy elhinni különleges mivoltunkat, ha a társadalmunkat is építő sikerünkért cserébe éppen ő gáncsol el minket.

Szintén az előző bejegyzésben érintőlegesen már beszéltem róla: a korszellem mellett a második legjelentősebb hatással az oktatás bír. 6 éves korunktól 18 éves korunkig időnk javát az oktatási intézményekben töltjük, ami összesen 12 év! Ha átlagosan 6 órát töltünk el bennük egy nap és egy évben 9 hónapot járunk be, akkor ez 12 év alatt összesen 12960 tanórát jelent, ami nagy lehetőség a fejlődésre és az önfelfedezésre. Csakhogy az uniformizált oktatási rendszer éppenséggel hátráltathat is minket és valljuk be, az egytől ötig tartó számjegyekkel való osztályozás sem éppen a legjobb értékelési mód, hiszen akiknek például kettes átlaguk van, azok közül sokan azt hiszik, hogy mind szakmailag, mind emberileg a nullához közelítenek, szégyent hozva magukra és szüleikre. Az sem biztos, hogy egy napi 6 órában a padhoz szorított, 45 percenként csengővel jelzett szüneteket beiktató rendszerben fogunk rájönni életünk értelmére. Az iskola kétségkívül hozzájárul szemléletmódunk kiteljesedéséhez, nem állítom, hogy nem, de gyakran inkább hátráltatja és összezavarja az embert. Könyvében az író megemlíti például Paul McCartney-t, akiről teljes iskoláztatása alatt nem derült ki, hogy zenei tehetsége volna, és példának hozza fel a Monty Python-tag John Cleese esetét, akinek a tanárai nem figyeltek fel sajátos humorérzékére. Az alábbi videót látva nem is értem miért.

Akárhogy is, tény, hogy vannak, akik részben az oktatásnak köszönhetik tisztánlátásukat önmagukat illetően, és vannak, akiket eltérített vagy elkedvetlenített ez a rendszer. Abban talán mindannyian egyetértünk, hogy jelentősége az egyén önfelfedezésében óriási, ezért a jövőben szeretnék majd mélyebbre ásni ebben a témában.

3. Szociális érintkezés

„Vágasd le a hajad! Megtiltom, hogy elmenj abba a buliba! Hogy nézel ki, veszed le rögtön azt a halálfejes sátánista pólót! Majd én megmondom mit csinálj! Nekem te ne beszélj vissza!” Ilyen és ehhez hasonló mondatok gondolom családok millióiban elhangzottak már. De ami most következik, az szerintem mindenki képzeletét felülmúlja. Biztosan ismered Paulo Coelho-t, az ismert portugál írót (legismertebb könyve Az alkimista, illetve a  11 perc). Nos a szülei annyira meg akarták óvni őt az íróvá válástól és annyira frankón tudták, hogy őt a jó isten is jogásznak teremtette, hogy amikor a gyermek Coelho minden noszogatásuk ellenére kitartott az írás mellett, háromszor is bedugták az elmegyógyintézetbe, ahol az orvosok még elektrosokk-terápiának is alávetették. Biztosan nagyon szerették a szülei. Szerintem egy szolid, fair trade gyapjúból kötött, norvég mintás pulcsi is elég lett volna. Szomorú, de a legnagyobb zavaró tényezőt sokszor saját családunk jelenti. Jómagam is meg kellett, hogy küzdjek szüleimmel tíz kemény éven át azért, hogy az lehessek, aki vagyok, és gondolom sokunk tudna még hasonló sztorikat mesélni. Ez a téma kimeríthetetlen.

A másik és egyben utolsó tényező a barátok, mert a barátok erősíthetnek és gyengíthetnek is minket. Ha a baráti társaságunk például él-hal a technoért, mi meg szívesebben hallgatunk Schubertet, lehet, hogy nem fogjuk felvállalni ebbéli vágyunkat, hanem inkább ütemesen bólogatunk a technora, de titkon Schubert szerint költjük át az egészet. A cigaretta még jobb példa. Anno én is sokszor dohányoztam barátokkal, de csak azért, hogy a banda feeling meglegyen, egyébként otthon gondosan háromszor is fogat mostam. Ám volt akkor egy közösségem, amihez tartozhattam és ez akkor mindennél többet jelentett, még saját igaz valómnál is.