A tömeges oktatás az elmúlt 250 évben jött létre és fokozatosan nyerte el jelenlegi, ám ma is változó formáját. Kialakulása a polgárosodás és az ipari forradalom idején zajlott és azt a célt szolgálta, hogy a társadalom tagjai egy, az állam által meghatározott egységes tanrendszerben sajátítsák el azokat az alapvető ismereteket, amelyek a birodalmak versenyképességét voltak hivatottak növelni. Ezek közé tartozott az írás-olvasás, a matematika, a természettudományok, az erkölcs, a fegyelem, az alkalmazkodó képesség, a munkavégzés képessége és az engedelmesség. A gyáraknak szükségük volt a képzett munkaerőre, mert míg a nép írástudatlansága a feudalizmus korában előnyt, a XIX. századtól már hátrányt jelentett az uralkodó rétegnek. Korán kiköszörülték a csorbát: a központilag szervezett tömeges oktatás egyúttal modern társadalomirányítási eszközzé is vált. Az 1848-49-es szabadságharc utáni Habsburg önkényuralom radikális „iskola-németesítés” programja például közvetetten Magyarországnak a Birodalomba való beolvasztását kívánta elősegíteni, a Kádár korszak pedig el akarta hitetni velünk, hogy a Nyugat falai omladoznak és csak idő kérdése, amíg a világnak az a része is szocialista lesz (más kérdés, hogy a magyarok inkább akartak Levi's farmert, mint Lenin szobrot).

Pálca, vonalzó, vasfegyelem?

A ma oktatási rendszere lényegét tekintve nem változott a néhány évszázaddal ezelőtti állapotokhoz képest, mert ugyanúgy

• uniformizált
• hierarchikus
• alkalmazkodásra kényszerít
• csak egyetlen választ fogad el helyesnek
• ítélkezően értékel
• állandó késéssel követi a gazdasági fejlődést

Tegye mindenki a szívére a kezét és őszintén válaszoljon: szeretett-e iskolába járni? Persze ez egy összetett kérdés, jómagam szerettem is meg nem is. A barátok miatt igen. Néhány tanár nagyon okos és szellemes is volt, de a tananyag, és ahogy azt az iskola előadta, már nem kötötte le a figyelmemet. A sok párhuzamos padsor, a pódiumon csücsülő tanár, a naplónyitogatás (el is dugtuk párszor), a csengő...nekem nagyon merev és idegesítő volt a rendszer és a hierarchia, amit néhány tanár élvezettel használt ki. Volt például egy hittan tanárnőnk, aki mesteri szintre fejlesztette az álszentséget: aki beszélgetett az óráján, annak a fején csapta agyon a 200 oldalas puha kötésű hittan könyvet (utána ragaszthattuk össze).

Azt gondolom, hogy iskolába elsősorban azért járunk, mert kötelező (szülők és a társadalmi elvárás miatt) és nem azért, mert szeretjük. Ugyan már, ki élvezi a részeg tanárokat, a pálcaütéseket az ujjainkon, a megalázó guggolásokat a sarokban, a szamárpadot, a feleletek előtti stresszt, amikor a tanár szeme végigsöpör az osztályon legújabb áldozata után kutatva? Ki szereti az ellenőrzőt (már a neve is…)? Ha kapsz bele egy négynél kisebb számjegyet összeomlik a világ, elszürkül az ég és mehetsz a Taigetoszra ugrani. Ki szeret évszámokat bemagolni tavasszal, szerda este, amikor odakint táncot jár lepke, béka, rétisas? Persze vannak pozitívumai is. Tessék itt van egy by Kurt Cobain:

5 érv arra, hogy idejétmúlt a rendszer

1. Idejétmúlt az elv, hogy egyforma módon kell mindenkit tanítani, mert ez azt feltételezi, hogy egyformák vagyunk. Azonban tudjuk, hogy minden ember különleges, így az uniformizálás csak keveseknek ad megfelelő keretet a kibontakozáshoz.

2. Idejétmúlt az elv, hogy tanár és diák, matematika és rajz között értékbeli különbség van. Szerintem nincs. Személy vagy tantárgy nem rendelkezik felsőbbséggel, csak elsőbbséggel, márpedig egy iskolában csak az lehet a legfontosabb, aki tanulni megy oda, és nem az, hogy mit tanítsanak neki.

3. Idejétmúlt, hogy az oktatási rendszer nem motivál, hanem alkalmazkodásra kényszerít, mert nem önállóságra, hanem megalkuvásra neveli a diákokat, amely viselkedési formát aztán magukkal visznek munkahelyi és magánéleti kapcsolataikba is.

4. Idejétmúlt, hogy csak egyetlen jó válasz létezik, mert elveszi az önálló gondolkodás igényét és kizárja az alternatív megoldásokat, amelyek adott esetben jobb választ adnának, mint ami az elvárt.

5. Idejétmúlt, hogy 5 db számjeggyel mondanak sommás véleményt a diákról, mert ez feltételez egy központilag meghatározott elvárási szintet, aminek meg kell felelni, márpedig ez újfent uniformizálódáshoz és hierarchiához vezet.

Pedig jobban is működhetne. Reformálják is rendesen, szerte a nagy világon.

Viva la libertá!

Méghozzá nagy erőkkel, mert a világ népességének növekedése és fejlődése gyorsabb, mint korábban bármikor. A diploma elértéktelenedik, Kínában például becslések szerint az évenként végző több mint 3 millió fiatal körülbelül 30 %-a válik munkanélkülivé. A világ a kreativitás, a rugalmasság, a demokrácia és a szabad önkifejezés felé mozdul el, az iskolák pedig próbálnak versenyben maradni, ki-ki a maga módján.

Sir Ken Robinson szerint az oktatás három dologról szól. A képzésről (mit tanítsunk), a pedagógiáról (hogyan tanítsuk) és az értékelésről (hogyan értékeljük). Mindhárom területen akad bőven tennivaló. Robinson könyvét alapul véve és azt kiegészítve úgy gondolom, hogy a jövő oktatása felismeri majd minden gyermekben a zsenit és feladatának tekinti eme zsenialitás előcsalogatását és erősítését, valamint segít nekik abban, hogy képességeik megtalálják útjukat a társadalomba. Ehhez személyre szabott, motiváló, demokratikus oktatásra van szükség, összehangolt és gyakorlatba épített tantárgyakkal. Egy olyan játszótérre, ahol tanár és diák kölcsönösen tanulhat egymástól, ahol nem az iskola mondja meg a tutit, hanem közösen, közösségben bontakoztatják ki a diákok egymás képességeit. Inspiráló környezetben, kölcsönös kommunikációban, kortól, nemtől és bőrszíntől függetlenül. Vajon a roma gyerekek integrációját például elősegíti-e az, ha külön iskolákba járatjuk őket? Biztosra veszem, hogy jóval többet tudnának tapasztalni és tanulni a gyerekek egy vegyes etnikumú, mint egy "fajtiszta" csoportban. Általánosban három évig egy olyan osztályba jártam, amiben volt török, szerb, japán, néger, német és brazil. Mókás volt, a kulturális különbségek pedig csak gazdagították a tapasztalatainkat. Végezetül itt egy fecni a'la John Lennon, ahogy ő látta anno: