Figyeld meg magad most. A bejegyzés címét. Milyen érzéseid támadnak tőle? Hitetlenség? Kétely? Netán lelkesedés? Izgalom? Akármelyik is legyen, dobd ki az agyoncukrozott gyümölcsjoghurtodat a kis alumíniumkanállal együtt és teljes figyelemmel vesd bele magad a történetbe!

Biztosan sokaknak esett már a fejükre zongora, vagy villant ki fölöttük villanykörte. Ez akkor történik, amikor elszakad egy erősnek hitt kötél vagy valaki megnyom egy kapcsolót. Nem, persze nem erre gondolok, hanem amikor hirtelen rájövünk egy nyilvánvaló dologra és a homlokunkra csapva felkiáltunk: Heuréka! Megvan! Remegő izgalommal tölt el minket ilyenkor a felismerés, azonban létezik még egy ennél is különösebb és mélyebb „hűha” érzés, amit tudatosan vagy tudattalanul és jóval ritkábban élünk át. Ez az epifánia.

Az intelligencia a Wikipedia szerint az értelem szinonimája, az elme elemző és megkülönböztető képessége. Egy fogalmi absztraktrum, amely az ember értelmességét hivatott jelölni egy előre kijelölt alaptudáshoz viszonyítva. A közfelfogás szerint ma az intelligencia egyenlő az IQ-val, ami írásbeli tesztekkel megállapítható és számszerűsíthető (100 körül van az átlag), jelentősége azonban sokkal több, mint hinnénk! Az oktatási rendszerben a fiatalok életpályájának jövőjéhez, a munka világában az álláshelyek betöltéséhez szolgál alkalmassági szűrőként, sőt! Az USA-ban emberélet is függ tőle, ugyanis a 70 pontnál alacsonyabb IQ-val rendelkező elítélteket nem lehet kivégezni.

Az előző két bejegyzésemben arról írtam, hogy kivétel nélkül mindannyian istenadta tehetségek vagyunk, ennél fogva képesek vagyunk megváltoztatni a világunkat. Különleges mivoltunkban sokan nem hisznek, megkockáztatom az emberek többsége. A hitetlenség okai sokrétűek, s néhányuk ugyan kemény dió, azért nem lehetetlen feltörni a megcsontosodott héjat és kihámozni magunkat szkepticizmusunkból.

Valaki úgy dönt, hogy mégis megteszi. Eljátszik a gondolattal, feltételezi magáról, hogy különleges, hogy egyedi, hogy megismételhetetlen, de ez még csupán hit és nem bizonyosság. Hol keressen? Mit keressen? Éreznie kellene valamit? Vagy tapintania? Okosnak kell lennie vagy őszintének? Hol és merre kutasson?

Tudjuk azt, hogy a társadalomtól nem várhat biztos választ, mert annak véleménye koronként, nemzetenként, divatonként különbözik. Az egyetlen igaz választ önmagában lelheti meg, de hol?  Az öt alapérzékünkben (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés)? Aligha. Esetleg a további négy érzékünkben (hőérzékelés, fájdalomérzés, egyensúly- és gyorsulásérzet, térérzet)? Ezekben sem. Ezek az érzékeink arra valók, hogy ugrásra készen észrevegyük a BKV ellenőrt a villamoson, ahogy halk léptekkel közeledik felénk, vagy arra, hogy hőálló kesztyűt húzzunk kezünkre, amikor a tepsihez nyúlunk és beszívjuk azt a mennyei illatot, ami a frissen sült képviselőfánkunkból ered. Egy szóval: túlélés. Az anyag világában szükségünk van ezekre az érzékeinkre, mert nélkülük olyanok lennénk, mint a cápa uszony, vagy a tigris tépőfogak nélkül. Na de hol van az a bizonyos különlegesség érzet, még ha a testünk felépítése nem is volna önmagában elég bizonyíték rá? Talán az intelligenciánkban?

De addig is, itt egy kiváló képviselőfánk recept Szilvike konyhájából, ha valakinek esetleg csak a fánk szó maradt volna meg.

Sir Ken Robinson könyve alapján három olyan területet látok az életünkben, ahol felléphetnek zavaró tényezők, amelyek miatt hitetlenkedünk önmagunk különleges mivoltában.

1. Személyes tulajdonságok

Van ebből 4 kiemelt személyes tulajdonság. Az első a testi fogyatékosság, úgymint vakság, némaság, végtagbénulás, tehát úgy általában a gyógyíthatatlan betegségek. Ilyen adottságokkal vajon mihez kezdenénk, mit gondolnánk magunkról? Többségünk bizonyára kevesebbnek és értéktelenebbnek hinné az életét, nem úgy Michael J. Fox, a Vissza a Jövőbe c. sokak által ismert film sztárja, aki 30 éves kora óta Parkinson kórban szenved. Akkor az orvosok 10 évet jósoltak a most négy gyermekes családapának a visszavonulásig, aki azonban 22 év elteltével mit sem vesztett aktivitásából és többek között megalapította Michael J. Fox Parkinson nevű alapítványát. Sokan szenvednek még hozzá hasonlóan valamilyen gyógyíthatatlan testi fogyatékosságban, ami ugyan megnehezíti az életüket, de egyúttal lehetőséget is teremt különleges képességeik felfedezéséhez.