Az előző két bejegyzésemben arról írtam, hogy kivétel nélkül mindannyian istenadta tehetségek vagyunk, ennél fogva képesek vagyunk megváltoztatni a világunkat. Különleges mivoltunkban sokan nem hisznek, megkockáztatom az emberek többsége. A hitetlenség okai sokrétűek, s néhányuk ugyan kemény dió, azért nem lehetetlen feltörni a megcsontosodott héjat és kihámozni magunkat szkepticizmusunkból.

Valaki úgy dönt, hogy mégis megteszi. Eljátszik a gondolattal, feltételezi magáról, hogy különleges, hogy egyedi, hogy megismételhetetlen, de ez még csupán hit és nem bizonyosság. Hol keressen? Mit keressen? Éreznie kellene valamit? Vagy tapintania? Okosnak kell lennie vagy őszintének? Hol és merre kutasson?

Tudjuk azt, hogy a társadalomtól nem várhat biztos választ, mert annak véleménye koronként, nemzetenként, divatonként különbözik. Az egyetlen igaz választ önmagában lelheti meg, de hol?  Az öt alapérzékünkben (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés)? Aligha. Esetleg a további négy érzékünkben (hőérzékelés, fájdalomérzés, egyensúly- és gyorsulásérzet, térérzet)? Ezekben sem. Ezek az érzékeink arra valók, hogy ugrásra készen észrevegyük a BKV ellenőrt a villamoson, ahogy halk léptekkel közeledik felénk, vagy arra, hogy hőálló kesztyűt húzzunk kezünkre, amikor a tepsihez nyúlunk és beszívjuk azt a mennyei illatot, ami a frissen sült képviselőfánkunkból ered. Egy szóval: túlélés. Az anyag világában szükségünk van ezekre az érzékeinkre, mert nélkülük olyanok lennénk, mint a cápa uszony, vagy a tigris tépőfogak nélkül. Na de hol van az a bizonyos különlegesség érzet, még ha a testünk felépítése nem is volna önmagában elég bizonyíték rá? Talán az intelligenciánkban?

De addig is, itt egy kiváló képviselőfánk recept Szilvike konyhájából, ha valakinek esetleg csak a fánk szó maradt volna meg.