Gyerekkorunkban hősök voltunk. Pókemberek, Batmanek, G.I. Joe-k. Indiánok, akik elűzték földjeikről a sápadt arcúakat. Mi voltunk Bux Barnabás Boldizsár és megmentettük Fantáziaországot a Semmitől. De mi voltunk az öreg Dagobert és úszógumival úszkáltunk a pénzben. Erősek voltunk és okosak. Szellemesek, szépek, hibátlanok. Nélkülünk nem lehetett kerek a világ. Különlegesnek hittük magunkat, mígnem a gyötrő valóság elmosta a rózsaszín felhőket. Úgy kellett viselkednünk, ahogy illett, és azt kellett tennünk, amit előírtak. Teljesíteni, ahogy a tanár vagy a szülő diktálta és illeszkedni az általános irányzathoz. Ha kettest kaptunk megkaptuk, hogy nem lesz belőlünk senki.

Amikor leírtam előző bejegyzésemet már túl voltam Sir Ken Robinson és Lou Aronica Az alkotó elem című könyv elolvasásán. Inspiratívan hatott és sok ötletet merítettem belőle, hogy kivel milyen riportokat készítsek illetve milyen irányú kutatásokat érdemes elvégeznem. Nagyjából egy hónapig tartott a művelet miközben a fejemben összeraktam nektek mindazt, ami lecsapódott bennem. A könyvről szóló bejegyzéseim nem követik a tartalom eredeti sorrendjét és tartalmát, kihagynak bizonyos részeket és a saját szűrőmön keresztül íródnak. Nem a borító hátuljára írt rövid összefoglaló vagy valamilyen könyvajánló megírása a célom, hanem a mű olvasása alatt kikristályosodó esszencia átadása. Egy lehetséges válasz megtalálása az első bejegyzésemben feltett kérdésre. Kezdjük hát!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves őszi délután, amikor a Nap már elég alacsonyan sütött ahhoz, hogy a szomszéd ház teteje fölött bekukkantva az ablakomon, az ágyamon fekvő könyvem érdes, megbarnult lapjait misztikus fénybe borítsa. Ennek az együtt hatásnak a jelentősége azonban csak a könyvben szereplő alábbi két mondat elolvasása után villant a fejembe: