Ahogy azt az előző bejegyzésemben ígértem, íme az ábra, ami egyesítve mutatja be az Én, az Élet és a Káosz egymáshoz való viszonyát. A bal oldali fekete kör jelképezi a Káoszt, azt a teret, ami körülöttünk van és aminek én is, te is és mindenki a részei vagyunk. A jobb oldali, kék színű kör az Énem, benne négy szó: gondolat-érzelem-szó-tett. Egy személyes élményemmel próbálom meg kifejteni mit jelent ez. Az eset valamikor 16 éves koromban történt, amikor a BKV buszon utaztam Kőbánya-Kispest felé, ami akkoriban köztudottan rossz környék volt, és a dolgot fűszerezte, hogy első nagy szerelmem is ott várt rám a megállóban. Természetesen aggódtam miatta, ahogy az már csak a szerelmeseknél szokás, aztán egyszer csak, ahogy zötyögtem ott a széken, megrohant a fejemben egy gondolat. Sötét alakokat láttam magam előtt, 3-4 tagbaszakadt, kopasz suhancot, akik odamennek a kedvesemhez, körbeállják és molesztálni kezdik. Erre persze ő pánikba esik és segítségért kiált, de senki nem rohan oda. Aztán ezek el kezdik leszedni róla a ruhát, teljesen körbeállják és… és akkor észrevettem, hogy zihálok, a pulzusom az egekben, a kezem ökölbe szorulva, a szívemben irgalmatlanul nagy düh tombol, mert átéltem gondolatban, ahogy megerőszakolják a barátnőmet és én nem tehetek semmit. Szinte sírva fakadtam a tehetetlenségtől. Aztán, mintha csak arcon csaptak volna, hirtelen felébredtem és ráeszméltem, hogy de hiszen az egészet csak elképzeltem, és délután 2 óra van, a megálló tele emberekkel, nincs okom az izgalomra. Mégis alig vártam, hogy befusson a busz, és amikor leszálltam úgy szorítottam magamhoz, mintha 10 éve óta most láttam volna először. Órákkal később is érezte rajtam a feszültséget, pedig a világon a kutya se csinált semmit, se vele, se velem. Mi történhetett?

Hogyan tudjuk úgy irányítani saját sorsunkat, hogy az örömteli élménnyé váljon? Nos, ehhez azt hiszem először azt kell megvizsgálnunk, hogy egyáltalán milyen szereplők játszanak a mi kis - életnek nevezett - színdarabunkban. Hívjunk segítségül ismét egy metaforát, mondjuk egy vitorlás hajót. Szóval a vitorlás hajó ott áll a kikötőben, én meg vele szemben, a parton. Tudom, hogy ezzel a hajóval el tudnék vitorlázni az öröm szigetére, és azt is tudom, hogy az út a tengeren át vezet. Ebben az esetben a szereplők:

Legutóbb belemélyedtem egy kicsit a káosz és az öröm viszonyába, amit csendes magányomban aztán tovább boncolgattam és no lám újabb érdekes felfedezést tettem.

Szóval azt már elég részletesen leírtam, hogy mi az öröm testi és szellemi szinten, milyen jellemzői, területei és arányai vannak illetve milyen hatással van az emberre a hiánya. Az öröm, mint cél tehát megvan, ám a kapu, ami megmutatja az örömhöz vezető utat, még felfedezésre vár.  Sokat elmélkedtem ezen, hogy mi az, ami az öröm elérését kézzelfoghatóvá teszi és elindít valamerre és azt hiszem megtaláltam.

Idén nyáron Észak-Magyarországon jártam, mert bevállaltam egy földmérős melót. Kifejezetten elvonulós korszakomat éltem akkoriban, úgyhogy mikor értesültem erről a lehetőségről, elvállaltam. A munka lényege az volt, hogy állami földeket, főként az Aggteleki Nemzeti Park birtokait, erdőt, mezőt, szántót, legelőt, tavat, szóval minden földi ingóságot be kellett fotózzak és megállapítanom, hogy művelt-e vagy sem. A feladat rettentően tetszett. ”Ez az – gondoltam -, elvonulás, meditálás, csend és nyugalom. Csak én és az erdő.” Felkerekedtem hát, kivettem egy kis szexi parasztházat, jó apám kölcsönadta a kis dzsipjét és nekiálltam erdőt járni. Úgy a harmadik, negyedik napon olyan mélyen be kellett mennem az erdőbe, hogy a kocsit is hátra kellett hagynom és jó 5-6 kilométert kellett begyalogoljak oda, ahová, mint azt utóbb a kocsmában megtudtam, még az erdészek is csak évente egyszer járnak, és láttak már arra farkast és medvét is. Olyan is volt a táj. Minél beljebb mentem, minél jobban eltávolodtam az általam ismert, civilizált világtól, az erdő arca úgy vált egyre barátságtalanabbá, rendetlenebbé, vaddá. Térerőm nem volt. Elkapott egy kósza gondolat: mi van, ha netán kezemet-lábamat töröm? Nem tudok segítséget hívni. Aztán az erdő hirtelen nagyon sűrű lett, sötét, nyirkos, és egyszerre vaddisznó röfögést hallottam. Kilőttem magam hátrafelé, iszkoltam akár a pesti gyors, és ahogy visszafelé bolyongtam, kijutottam egy mezőre, ami egy dombháton terült el. Alkonyodott már, hátra volt még 4 kilométer a kocsiig, úgyhogy gyorslépésben kezdtem felbaktatni a dombon. Aztán hirtelen történt valami furcsa. A felhős égbolt egy résen átengedte a lemenő Nap sugarait, éppen a dombra, és úgy hatott, mintha az égbolt és a dombtető egymást érintenék, mintha összefolyt volna a két kép, és nem lenne közöttük fizikai határ. Gyönyörű volt, egész egyszerűen fantasztikusan szép. Önkéntelenül elkiáltottam magam s nevetve futottam fel a tetőre. Mikor odaértem, kicsit megnyugodtam, de megrohant egy nagyon erős és ijesztő érzés: ez a jelenség nem értem született, csak én kapaszkodtam bele, mint reménysugárba. Akkor ott a dombtetőn rájöttem valami nagyon fontos dologra. Arra, hogy a természet számára teljesen közömbös az ember. A három hetes erdőjárásom alatt ezt a közömbösséget utána folyamatosan éreztem. A természetnek tökéletesen mindegy volt, hogy ott vagyok-e vagy sem. Felőle, ha úgy tetszik, meg is dögölhettem volna ott a mezőn. Az egész jelenség azzal a reménysugárral csak az én agyszüleményem volt, azért, hogy biztonságra leljek. Aztán visszaértem a kocsihoz, beindítottam, mentem haza. Lefürödtem, ettem egy jót és úgy éreztem, helyreállt a rend. Másnap aztán megint a vad táj, aztán újra vissza a faluba, és ez így ment három héten keresztül. A rendből a káoszba, a káoszból a rendbe.