Egy kis székely faluban született Csíkszentmihályi Mihály, a pozitív pszichológia első számú kutatója, aki több évtizedes kutatása során arra kereste a választ, hogy mit éreznek az emberek életük legörömtelibb pillanataiban és ez milyen hatással van életükre. Az Amerikában élő hazánkfia kutatásait Flow című könyvében foglalta össze, amely 1997-ben jelent meg először Magyarországon. Műve nemzetközi sikert aratott, Bill Clinton egykori amerikai elnöknek például ez az egyik legkedvesebb könyve.

 Csíkszentmihályi szerint a flow egy áramlás-érzet, ami olyankor jelentkezik, amikor maximálisan uralva sorsunkat teljesen belefeledkezünk valamilyen tevékenységbe, de mégsem érzékeljük nehéznek vagy megerőltetőnek, inkább időtlennek, izgalmasnak és felemelőnek.  A flow az önfeledt boldogság érzése, amikor az élet „rendben” van és nem lép fel hiányérzet. Talán érezhető a párhuzam a flow és Sir Ken Robinson epifánia pillanata között. Ha az epifánia az öröm pillanatának megragadása, akkor a flow ennek a pillanatnak a továbbélése örömáramlatként. Bizonyára mindenki élt már át ilyet, csak nem adott neki nevet (ez a tudósok dolga). Gyerekkoromban például a szomszéd Zsuzsi gyakran hívott át nagypapája kertjébe, ahol nemes célunk a salátalopás volt, méghozzá úgy, hogy a papa ne vegye észre. Bár a sózott salátalevelet nem szerettem, a rettentően izgalmas kalandnak ígérkező lakomák miatt (jó, a Zsuzsi miatt is) alig vártam, hogy a leányzó újra ellátogasson a nagyszüleihez. Ugyanilyen önfeledtséggel barkácsoltam össze unokatesómmal nagymamám nyaralójában a Minden Igényt Kielégítő Napozóágyat, amit a lehető legkomolyabb szolgáltatásként hirdettünk a kapura kiakasztott színes, kézzel rajzolt szórólapunkon. Ne egy egyszerű ágyra tessék gondolni. A házban fellelhető összes matracot és nyugágyat bevetettük, így hát tudott az mindent, épp csak meg nem szólalt. Sajnos a napozni vágyók, ha voltak is, nem tették tiszteletüket nálunk, pedig induló vállalkozásként olcsón hirdettük szolgáltatásunkat és az első alkalomhoz járt volna limonádé is. Gyerekekként persze nem sokat törődtünk a csőddel, mert a legfőbb élményt a Napozóágy felépítése és a szolgáltatás kitalálása adta.

Felnőttként persze más tevékenységek adnak okot az örömre, de nem akarom a kedves Olvasót saját örömteli eseményeimmel rózsaszín cukorfelhőbe vonni, ezért inkább a könyvből idézek egy részletet:

„Ezt érzi a tengerész, ha – miközben a hajó jó csikó módjára engedelmesen szeli a hullámokat, hajába kap a szél – a vitorlák,  a szél, a tenger és a hajó teste együtt dalolnak, és énekük harmóniája ott vibrál a hajós ereiben. Ezt érzi a festő, amikor a színek a vásznon mágnesként kezdik vonzani és taszítani egymást, s szeme láttára formálódik ki és kel életre valami új, valami, ami eddig még nem volt a világon. Ezt érzi az apa, mikor gyermeke először mosolyog vissza rá.”

 Csíkszentmihályi szerint az örömteli élményekben az a közös, hogy

• tevékenység közben, saját szándékunkkal hozzuk létre
• egység érzetet ad; olyan érzést, ami által eggyé olvadunk környezetünkkel, mintha mindenki és minden egy lenne
• az idő nem úgy múlik, ahogy szokott (hol gyorsabban, hol lassabban, és van, amikor megáll)
• önmagában hordja jutalmát, tehát nem valamiért csinálunk valamit (például dolgozunk a fizetésért), hanem valamit csinálunk önmagáért (amikor maga a tevékenység a „fizetség”)
• a tehetetlenség érzését felváltja az uralom érzése

 Ideírom Sir Ken Robinson epifánia pillanatának jellemzőit is:

• szenvedély
• képzelet
• időtlenség
• többletenergia

 Megvizsgálva örömteli élményeimet valóban igaznak tűnnek a könyvben leírtak.  Persze nehéz körülírni. Hozzáadnék még két dolgot ezekhez a jellemzőkhöz, amiket én tapasztaltam az életem során. Az egyik a rend érzése. Amikor minden a helyén van, minden passzol és minden mindennel harmóniában él. Nem csak egy jól sikerült tárgyalásra vagy sportteljesítményre gondolok, hanem olyan órákra, napokra, amikor csak otthon ültem és azt éreztem, hogy az életem kerek egész, és ebben élni jó.

A másik a könnyűség. Hiába végeztem akár szellemileg, akár fizikailag megerőltető tevékenységet, könnyű volt. A nehézségét persze éreztem, de mégis, mintha sokkal olajozottabbak lettek volna a fogaskerekeim és több energiám is lett volna a cselekvéshez. A könnyűséget a testemben is éreztem, mintha pár centivel a föld fölött lebegtem volna, az egész néha olyan volt, mintha táncolnék. Falbontáskor, amikor bontott téglára vadásztam, egy idő után úgy éreztem inkább betáncoltatom, nem csak úgy behajítom a talicskába a téglákat. Erre egyébként van egy nagyon érdekes történet, Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában c. könyvében. Az amerikai író Venezuelában, a jekána indiánok között élve figyelte meg hogyan változtatják át a monoton munkát örömteli tevékenységgé. Ami engem megfogott, az a manókiareszelő elkészítése. Ehhez a nőknek sok egyenes sornyi éles fémdarabot kell egy falemezre kalapálni, és ők ahelyett, hogy sort sor után raknának, először rombuszmintákat alakítanak ki, majd utána töltik ki a helyeket. Miért? Hiszen több munka, több idő, több energia.

Ez tehát a flow. Az öröm. A boldogság. Epifánia. Ki hogy nevezi. A következő bejegyzés az öröm típusairól fog szólni, vagyis miben lelhetjük örömünket? Addig is nézzétek meg Boris Seewald Momentum c. filmjét, amely elnyerte a Dioraphte Cinedans Jury Award-ot, a táncos filmek legleg díját. Minden benne van, amit ebben a bejegyzésben szavakkal lehetetlenség volt leírni.

MOMENTUM from Boris Seewald on Vimeo.