Gyerekkorunkban hősök voltunk. Pókemberek, Batmanek, G.I. Joe-k. Indiánok, akik elűzték földjeikről a sápadt arcúakat. Mi voltunk Bux Barnabás Boldizsár és megmentettük Fantáziaországot a Semmitől. De mi voltunk az öreg Dagobert és úszógumival úszkáltunk a pénzben. Erősek voltunk és okosak. Szellemesek, szépek, hibátlanok. Nélkülünk nem lehetett kerek a világ. Különlegesnek hittük magunkat, mígnem a gyötrő valóság elmosta a rózsaszín felhőket. Úgy kellett viselkednünk, ahogy illett, és azt kellett tennünk, amit előírtak. Teljesíteni, ahogy a tanár vagy a szülő diktálta és illeszkedni az általános irányzathoz. Ha kettest kaptunk megkaptuk, hogy nem lesz belőlünk senki.

A keresztény katolikus iskolámban az osztály legodaadóbb közösségkovácsolóját és kétkezi munkását, Andrást nem szívlelte a mélyen keresztény vallású osztályfőnököm. Olyan undorral ejtette ki a nevét, hogy máig emlékszem a hangsúlyra. Sosem tudtam összeegyeztetni a keresztény tanításokkal. Szegény Andrásnak pedig csak annyi volt a bűne, hogy rosszul tudta a matekot és állandóan beszélt az órákon. Barátságos volt és jószívű, igazi keresztény ember, akit valamiért nem kötött le sem a matek, sem a földrajz. Ezért aztán beszélt. Miért is várnánk el egy gyerektől, hogy figyeljen arra, ami nem érdekli? Talán mi, felnőttek képesek vagyunk erre? De ő gyerek volt és fenyíthető, ezért mindig kiküldték, mi meg persze röhögtünk rajta. Az iskola gondnoka viszont rajongott érte, mert ott segített neki, ahol tudott. Fát ültetett, kerítést festett, ami munka volt az iskola körül abba mindig beleadta magát. Ez azonban csak néhány tanárnak tűnt fel, a többi észre sem vette. Már akkor igazságtalannak éreztem, hogy aki nem felel meg egy szűkre szabott feltételrendszernek azt kiközösítik a felnőttek s ezáltal a gyerekek is. Én jó gyerek voltam. Csupa ötös. Nem beszélgettem az órákon. Szeretett is mindenki. Aztán eljött a hatodik, kezdődött a kamaszkor. Lázadtam. Felszólaltam az igazságtalanságok ellen. Megláttam, hogy az irodalom tanárunk alkalmatlan a tanári pozícióra. Minden gyerek utálta. Kiszúrták a szünetben a biciklijét, így mondva róla sommás véleményt. Persze nem nyerhettem ellene és otthon is rendre utasítottak, holott évekkel később felküldte őt az igazgató a padlásra könyvtárosnak, ami engem igazolt. A tanárnak azonban mindig igaza van. Sokszor hallgattam ezt és gondolom még sokan közülünk, akik anno voltak gyerekek. Elvis Presleyt is lekeverték iskolájának dalárdájában, méghozzá maguk a szervezők. Igazuk volt?

A gyerekek tudják

Minden megszülető kisbabára azt mondjuk az maga a csoda! Megszületik, fekszik, gügyög, egy évig nincs vele különösebb gond. Aztán kinyitja a száját, el kezd beszélni és kérdezni. Növöget, néz, lát, tapasztal és ösztönösen tudja magáról, hogy különlegesnek született, hogy különleges képességei vannak. Aztán, ki tudja miért, mindezt elfelejti. Elhiszi azt a mesét, hogy ő csak egy átlagos valaki. És így van ez ma: a világ feloszlott nyertesekre és lúzerekre. A nyertesek különlegesek, a lúzerek átlagosak, a világot pedig a nyertesek uralják..

No és mi alapján gondolunk néhány embert különlegesnek? Mi dönti ezt el? Egy nemzethez való tartozás, egy bizonyos városhoz való kötődés, netán a bőrszín, vagy az, hogy melyik népcsoportba születünk? Esetleg a vagyon, egy pozíció, valami egyedi képesség, egy intelligencia hányados vagy a médiaszereplés? Kedves olvasóim, a válaszért ragasszunk tollakat a hátunkra, repüljünk vissza az időben és kalandozzunk egy kicsit a történelmünkben. Kezdjük az ókortól.

Történelemóra

Ebben az időszakban megszokott dolog volt a rabszolgatartás. Egyiptom, Görögország és Róma gazdaságának egyik fő hajtóerejét éppen ez adta (Holman Illustrated Bible Dictionary). A rabszolgákkal nem bántak valami fényesen, „beszélő eszköznek” nevezték őket (Aristoteles) és teljesen jogtalanok voltak, de Izraelben, Mózes törvényeinek köszönhetően a héber rabszolgák különleges helyzetben voltak. Míg a más népből valókat fogságba ejtették, adták-vették és munkára fogták, addig a sajátjaikra, más népekhez képest igazságosabb és emberségesebb védőelőírásokat alkalmaztak. Egy héber rabszolga például hat év elteltével szabadon és ingyen eltávozhatott, a hét hetedik napján pedig nem volt szabad dolgoztatni, tehát nem volt teljesen jogfosztott, mivel Izrael úgy tekintett rá, mint Isten teremtményére. Tekintettel arra, hogy az ókori társadalom egy jelentős hányadát rabszolgák alkották (Sarkady János szerint 500-ban, Athénben a 300 000-es lakosság egy harmada rabszolga volt), hébernek lenni kiváltságos érzés lehetett. Nem így a Római Birodalomban, ahol minden rabszolgát tárgyként kezeltek. A Birodalom fénykorában az számított igazán különlegesnek, aki római polgárként élte életét. Kitüntetett helyzetüknek köszönhetően a legteljesebb szabadsággal rendelkeztek, nem kaphattak testi fenyítést vagy halálbüntetést és teljes jogú házasságot is csak ők köthettek. A plebs, vagyis az alsóbb népréteg évszázadokig harcolt azért, hogy ebbe a státusba kerüljön, több-kevesebb sikerrel.

Ugorjunk most egy nagyot, 1893-ba. Ebben az évben adta ki rasszelméletéről szóló művét (Essai sur Vinégalitédes races humaines) egy francia diplomata, bizonyos J. A. C. de Gobineau, amelyben a fehér rasszt tekinti a legfelsőbb, a feketét pedig a legalacsonyabb rendűnek, ám a fehérek között is különbséget téve az árjákat tekinti az emberi fejlődés csúcsának.  Műve azért fontos, mert annak ellenére, hogy később kiderült dilettantizmusa, az árják felsőbbrendűségéről szóló nézeteivel sok népszerű és befolyásos embert, többek között a zeneszerző Richard Wagnert és később Hitlert is megfertőzte, amelyeket a Führer később politikájának ideológiai megalapozására használt. Sokan hittek és hisznek még ma is abban, hogy pusztán bőrük színe különlegesebbé teszi őket színes bőrű embertársaiktól. S ha már bőrszín: ki gondolta volna, hogy az emberiség több ezer éves történelme során a nők egyenjogúságát csak a 20. században ismerik el a férfiak, azt is csak erőszakos megmozdulások, tüntetések és emberéletek árán? Egészen addig nők milliói érezhették azt, hogy férfinak lenni különlegesebb, mint nőként élni.

Lépjünk most a második világháború küszöbére, Németországba. 1933-at írunk, Hitler ebben az évben nevezi ki az árja fajelmélet propagálásának egyik főkolomposát, Joseph Goebbelst, akinek nem kis szerepe van abban, hogy a zsidó emberek Untermensch-ekként veszítsék el alapvető emberi jogukat az élethez. Az 1945-ig tartó időszakban az árja faj örökösének, németnek lenni bizonyosan különleges lehetett, de ennek következménye kb. 6 millió ember hidegvérű legyilkolása volt.

Menjünk most Keletre, Indiába és nézzük meg a hindu kasztrendszer működését. Az ember beleszületik egy kasztba és abban is marad élete végéig, nem számít mit tesz vagy kihez imádkozik. Ha az újszülöttnek különleges szerencséje van, akkor a legfelsőbb kasztba, a bráhminok kasztjába születik, s válik életmódjában és tetteiben Istenhez hasonlatossá. Ha a kaszton kívüliek, a páriák között látja meg a napvilágot, maximum a wc tisztításig viheti és jó eséllyel válik egy magasabb kasztbeli ember áldozatává, amit a bíróság esetenként figyelmen kívül hagy.

Térjünk vissza hazánk jelenébe, 2012-be. Nálunk ki számít különlegesnek? Mondjuk, ha vagyonos ember vagy és szépségedről ódákat zengnek; ha szakmádban rendkívülit alkotsz és egyéniségednek híre megy; ha szeret a kamera és az újságban is szerepelsz egy keveset, nagy eséllyel tart a társadalom különlegesnek.

Ahogy én látom a különleges titulus korról korra változott és változik ma is. Ma bizonyosan nem tartanánk különlegesnek egy római polgárt csak azért, mert Rómában él, és ugyanígy nem gondolnánk felsőbbrendűnek egy németet, mert német. Ma más szelek fújnak, ami már holnap irányt válthat. Ma még menő dolog iphone-al villantani, de ki tudja az lesz-e holnap is? Mit igazol mindez? Csakis egyet: a különlegességnek nincsenek egyetemes feltételei, aminek oka az, hogy ezt a fogalmat a társadalom szüli. Nincs tehát titkos recept, se zártkörű klub, netán beavatási szertartás, csak örömhír: mindenki, kivétel nélkül, emberi mivoltából fakadóan különleges. Ha mélyebben belegondolunk a tükörbe nézve is könnyen igazolni tudjuk állításunkat. Gyerekkorunkban fel sem merült kérdésként. Nem is gondolkoztunk róla, eszünkbe sem jutott. Talán éppen azért, mert természetes volt. Valami csak akkor kérdőjeleződik meg, ha megkérdőjelezi valaki más.

Tükör

Nézz bele a tükörbe. Nézd meg magad. A szemedet. A szádat. A hangodat. Egyszeri vagy. Nincs belőled még egy. Hat milliárd ember közül csak ez az egy van belőled. Amit gondolsz, ahogy gondolod; amit mondasz, ahogy mondod; amit rajzolsz, ahogy lerajzolod; amit teszel és ahogy megteszed…páratlan, utánozhatatlan és megismételhetetlen. Egy egyedülálló csoda. Kicsi gyerekként nem kételkedtél benne. Miért teszel most mégis másként?

Az író szerint nem kérdés, hogy különlegesek vagyunk. Mi mindannyian. Ennél fogva az sem kérdés, hogy képesek vagyunk olyannak álmodni a világot, amilyennek csak akarjuk. Ha gyerekkorban kivarázsoltuk a Dunából a vizet és homokból sütöttünk édesanyánknak túrós lepényt mi az ördög akadályozna meg minket abban, hogy szabadon álmodjuk meg életünket. Miért is ne? A kérdés tehát nem az, hogy különlegesek vagyunk-e? A kérdés nem az, hogy olyannak tudjuk-e álmodni?

A kérdés az, hogy miért nem hisszük el? Vajon hol vesztettük el a hitet önmagunkban?